Visszatérés

Kedves Olvasók!!

Jelentem, hogy visszatérek. :) Tudom, hogy már senki nem olvassa ezt a blogot, de majd próbálom ismét terjeszteni.

El fogok kezdeni majd egy történetes blogot is (ha vannak, akiknek inkább az a műfajuk), de ezt a blogot mindenképpen folytatom, novellákkal, gondolatmenetekkel és egyéb szösszenetekkel, és ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy nem fogom abbahagyni, hanem befejezem amit elkezdtem, ugyanis saját laptopom lévén már írhatok amikor időm (és már a másik gép szabadsága nem :)) engedi.

Kérlek titeket, hogy van blogolvasó ismerősötök, említsétek meg neki ezt a blogot :)

Hamarosan (egy-két napon belül, reményeim szerint) felkerül egy írásom, ami nagyon személyes, remélem, tetszeni fog nektek.

Puszi mindenkinek! ;)

PinkRose

Egy összetört szív darabjai

Sziasztok! :)

Most egy kis novellát hoztam nektek, remélem tetszeni fog. Kommentben esetleg megírhatnátok, hogy milyen témák érdekelnének titeket, mikről írjak. :)

Puszi: 

PinkRose

A lány csak feküdt az ágyában.
A szobában néma csend volt; csak néha-néha szakította meg ezt a fájdalmas, végtelen csendet a radiátor zümmögése.
Túl fájdalmas volt a csend.
A lány felült, kétségbeesetten a hifi-toronyhoz támolygott, és bekapcsolta. A zene hangosan indult, a lány összerezzent; a nagy csend után füleinek bántó volt a hangos, ütemes, vidám zene.
Ha azt hitte, a zene majd kiűzi a fejéből, és főleg szívéből azt a dolgot, amitől egyszerűen nem tudott szabadulni, hát nagyon tévedett. Ellenkezőleg; most már a füle is fájt a hangos zenétől, nem csak a szíve vérzett az elmúlt nap eseményeitől.
Kikapcsolta.
Visszatántorgott az ágyába, és belezuhant. Védelmezően maga köré fonta a karjait a takarója alatt, és lehunyta sírástól felpüffedt szemeit.
De nem tudott aludni.
Kinyitotta szemeit, és hunyorogva meredt bele a függönyön át szűrődő gyér napsugarakba, amelyek így is bántó fényforrást jelentettek bedagadt, piros szemei számára.
Olvasott pár romantikus regényt. Sosem szerette őket. Három kategóriára osztotta ezeket: amikor a hősnő végigszenvedi a regényt, majd a végén összejön álmai lovagjával, és nyáltenger. Vagy, amikor aránylag hamar összejönnek, de utána vannak kisebb-nagyobb konfliktusok, esetleg egy szakítás, a lány siránkozik egy csomót, szenved, összekavar valaki mással akit nem is szeret igazából, de utána mégis kibékülnek a nagy Ő-vel és utána megint csak... nyáltenger.
És a harmadik? Azt utálta a legeslegjobban. Amikor van ugyan egy jelentős rész az elején, amikor még kerülgetik egymást, félreértések vannak, stb... de utána összejönnek és az író egy csomó ideig kitartóan ecseteli a... igen, a nyáltengert.
Egyszerűen nem tudott rá jobb szót kitalálni. Nyáltenger, és kész.
Az ő szerelmük vajon melyik kategóriába tartozik?
Egyikbe sem. A ő szerelmük más. Más volt.
Mindenki úgy gondolja, hogy ami vele történik, az mindig más, mint ami a többiekkel történhet. Mindenki története más, ha úgy vesszük. Ugyanakkor mindenkié besorolható egy bizonyos kategóriába.
És Ő... Ő is más volt. Legalábbis azt hitte.
A könnyei halkan, szinte észrevétlenül eredtek el újból; csendesen sírdogált. Tegnapi szemfestékének maradványai a könnyekkel együtt távoztak szeméből, fekete csíkot hagyva maguk után.
Van az a lelki fájdalom, az a bánat, amit már fizikai fájdalomnak érzünk.
A lány pontosan ezt érezte most. A mellkasa szorított, és komolyan úgy érezte, hogy a szíve vérzik. Mintha fájdalmasan, megtörten dobogott volna mellkasában. Ha Rá gondolt, az érzés csak még erősebb, még valóságosabb, még elviselhetetlenebb volt.
De ha nem Rá gondolt, akkor sem volt jobb.
Szerelem. - gondolta. Mindig úgy... becsapja az embert. Mert az elején meglátod Őt, elkezdesz reménykedni, szerez rengeteg boldog és tépelődő percet miközben Rajta gondolkozol, aztán... valóra válik az álom.
A lány tudta, hogy sokan nem így érzik, de ha az álom nem válik valóra, sokkal jobb, mintha valóra válik. Sokan azt mondanák, ez nem igaz.
Pedig az. Mert ami sosem volt, annak nem fáj úgy az elvesztése, mint amit már megízlelhettél, beleélhetted magad, megkaphattad és... és elveszted.
Igaz, látott már olyan szerelmet is, amikor, ha nem is jártak hivatalosan a felek, az elválás fájdalmasabb és szívszorítóbb volt mint bármely szakítás.
Az ágya mellett zsebkendőhalmok tornyosultak, nagy részük már használt volt.
A lány maga is meglepődött, mennyit sírt.
"Úgy kell a csajnak a pasi, mint halnak a bicikli." - jutott eszébe. Halványan, keserűen elmosolyodott. Bár igaz lenne! Mert lehet ugyan játszani a feminista, határozott, céltudatos nőt, aki boldog szingli, de a látszat nem azt takarja, ami valójában belül van. Mindenkinek szüksége van egy társra.
Külső szemlélőként bárki mondhatja, hogy majd kiheveri. De nem fogja. Tudja. Őt nem lehet kiheverni.
Az első szerelmet sosem fogod elfelejteni.
Hát Ő első szerelem volt. Idővel majd múlik a fájdalom, a düh és a csalódottság, és megmarad az egész egy szép emléknek.
Legalábbis ezt mondják a többiek. De ő tudta, hogy ez az egész teljesen más. Mit tudhatják a többiek, ő mit érez, ő hogy szenved, neki hogy fáj!...
Elszégyellte magát.
Szenved? Talán kicsit erős. Nagyon fáj, persze. A seb még friss, még nyílt, idő kell, míg begyógyul. De szenvedni? Nem, azt azért nem.
A büszkeségének sem tetszett, hogy ő egy fiú miatt szenvedjen. Persze Ő nem egy fiú volt, hanem a fiú.
De a szenvedés valami egész más lehet.
A lány, ha bárminemű fájdalma volt, mindig az éhezőkre, a halálos betegekre gondolt és értük imádkozott. Ők szenvednek. Én hálát adhatok az életemért. Nem én szenvedek. Hanem ők. 
Ezt tudatosítania kellett magában.
Az okosak azt mondják, a szakítás, főleg az első szerelemmel, sokáig fáj, aztán az idő meggyógyít. Lesz majd még más, hiszen még fiatal, ez csak az első volt, na meg aztán ki megy feleségül az első szerelemhez?
Hát ő nem ment hozzá.
A legrosszabb az egészben az, hogy Ő szakított. És most ő szenved.
A férfiakat vajon egy kicsit is megviseli a szakítás? - gondolkozott, de a fájdalom újra megjelent, beledöfött, szíven szúrta, és mindezt olyan hirtelen, hogy a lánynak a lélegzete is elakadt, kis gombóccá húzta magát össze és a döbbenettől pislogni is elfelejtett.
Hogy fájhat ennyire?
A szakítás utáni pár nap elég rossz. - mondta a barátnője. Elég rossz?! Borzalmas, fájdalmas, elviselhetetlen...
Mindenkinek mindig a saját problémája a legnagyobb. Megint elszégyellte magát.
Reálisan, higgadtan akart gondolkozni. Szakítottak. Nagyon fog fájni. Utána majd megpróbálja azt mutatni, mennyire jól van, semmi gondja. De a fájdalomnak a könnyeken keresztül kell távoznia; sokat fog sírni. Majd tényleg jobban lesz. A düh, a csalódottság enyhül, már mosolyogni is fog tudni. Egy év, vagy kevesebb, és az egész már csak egy románc lesz. Semmi több. Aztán ismét jön egy szerelem...
Nem! Neki nem fog jönni újabb. Ő tudja, hogy Ő volt az igazi, és az is marad...
16 évesen az ember még olyan fiatal és bohó. Ugyanakkor sok mindent indokolatlanul is túl komolyan vesz.
Például a szerelmet. Mindegyik fiúra azt hiszi, hogy Ő az.
Aztán általában kiderül, hogy nem.
Minden olyan... furcsának tűnt ma.
Olyan jelentéktelennek.
Máskor ilyenkor már reggelizett.
Reggelizett...?
Az órájára pillantott. Szeme elkerekedett a felismerés hatására: 14.32 mutatta a digitális kijelző számlapja.
Persze, hiszen tél van, ráadásul borús az idő. Ezért következtetett a gyér napsugarakból arra, hogy reggel van.
Nem aludt jól. Egész éjszaka (és nappal) csak forgolódott, igazi álom csupán egy-két órára szállta meg. Túl élénk volt még minden, túl friss, túl fájdalmas.
Furcsa. Ha van egy problémánk, hirtelen minden átértékelődik bennünk. Nem lesz fontos többé az evés, az ivás, a mindennapi tevékenységek értelmüket vesztik. Csak keserű mosollyal nézzük azokat az embereket, akik teszik mindennapi dolgaikat, és közben csodálkozunk: ők miért csinálnak mindent ugyanúgy? Hát nem érzik, hogy minden... minden más lett?
Nem, ők nem érzik.
Csak nézzük őket, értetlenkedve, miközben ők csak megcsóválják a fejüket. Szerelmi bánat, majd kihevered - mondják vigasztalóan, aztán tovább állnak.
Felsőbbrendűnek érezzük magunkat és a problémánkat.
Ugyan, hiszen ők nem tudják, nem érthetik... csinálják csak továbbra is amit minden nap tesznek, akár a robotok, olyan mechanikusan beléjük égett már a mindennapok rutinja, de mi tudjuk, mi az igazán fontos. Vagy ki az igazán fontos. Ki volt az igazán fontos, aki elment. Itt él még mindig, a mi világunkban, talán nap mint nap látjuk és ő... ő tud mosolyogni, neki nem fáj...?
Ha az ember szerelmes, hirtelen az apró, csipp-csupp ügyek hidegen hagyják. Minden csak Ő körülötte forog, még az univerzumnak is Ő a közepe. Miért is nem körülötte keringenek a bolygók? Érthetetlen.
És ha ez a nagy szerelem elhagyja?
A szakítás akkor is fájdalmas, ha te kezdeményezed. Hát ha még Ő...
Egyébként nem is kell hivatalos szakításnak lennie. Ha nem is jártak hivatalosan, de egy szó, egy pillantás, egy mondat, egy tett is lehet szakítás. Vége annak a románcnak, ami volt.
Összetörik, mint a gyönyörű, színes, kifújt üveg. A szerelem is ilyen: káprázatosan szép, játszik a szivárvány minden színében, de egy óvatlan mondat, egy szó, egy sóhaj... és az egész milliárdnyi darabra robban szét.
És vele együtt a szív is.
A szív fáj. A szívnek továbbra is végeznie kell a dolgát, nem törhet csak úgy darabokra. A szív nem széttörik, nem is szakad... de keletkezik rajta egy seb. És ez a seb vérezni fog.
De szép lassan begyógyul majd. Csak időt kell neki hagyni.
A szakítás fájdalmával nem szabad túl sokat, de túl keveset sem foglalkozni. Mosolyogj, légy kedves és vidám egész nappal, de sírd ki magad éjszaka. Az első napokban persze szinte folyamatosan sírnál.
Közben lesznek gondolataid, elhatározásaid. Arról, hogy te erős vagy, és senki sem vághat így padlóra. Nem valaki tette ezt veled, hanem a szerelem. Őt okold.
Aztán úgy fogod gondolni, hogy te védtelen, gyenge, szerencsétlen vagy. Karjaiddal átfogd a térdeidet, az arcodat lábaid közé fúrod és csak ömlik a könnyed. Vagy lüktet benned a fájdalom.
Üresnek, jelentéktelennek, kihaltnak érzed magad. Te már sosem fogsz tudni többé szeretni - gondolod. De ez nem igaz.
Persze akkor így gondolod. Nem baj, majd az idő segít.
Utána már enyhül a fájdalom. Már mosolyogni is fogsz tudni - bár az arcizmaidnak ezt még szokni kell.
És már tényleg jól leszel. Éjszakánként egy-egy kósza könnycseppnél több nem fog kipottyanni szemeidből.
Aztán már az Ő emléke is szép lesz. Nem fájdalmas, nem borzasztó, nem gyűlöletes, hanem... szép.
A lány feküdt az ágyában.
A gyásznak idő kell. Meg kell adni a gyász módját. Senki sem elég erős ahhoz, hogy soha nem gyászoljon.
A szakítás is gyász. Gyászolod a szerelmeteket, ami csillogó, gyönyörű üvegből millió üvegszemcsére robbant szét.
Ő most megadja a módját.
Sírni fog, aztán végig gondolja kapcsolatuk minden egyes mozzanatát. Erősíti magát azokkal a mozzanatokkal, amikor a fiú szerette, megbecsülte. Végig gondolja a hibákat. Nem csak az Övéit, hanem a sajátjait is.
Aztán már fog tudni mosolyogni. Otthon ugyan még sírni fog, de napok elteltével jobb lesz.
Jobb lesz.
Nem tudta elhinni, hogy ez valaha is jobb lesz. De el akarta.
Ma gyászolhatok. - gondolta. - De holnap már fel kell kelnem, mosolyognom kell, hogy minden rendben... aztán majd megint sírhatok.
Ha majd kisírom magamból a fájdalmat, akkor már jó lesz.
A szívem begyógyul, és akkor... akkor majd őszintén fogok mosolyogni.
És aztán majd megint jön egy Ő...
De ez még talán korai.
A szerelem is egy körforgás. Néha a fájdalmas részeket is újra kell élnünk, de vigasztalásképpen a szépeket is.

Sziasztok! :)
Remélem át tudtam nektek adni a bennem kavargó érzéseket. Tudom, hogy furcsa E/3-ban írni, meg rövid is volt az egész, sok dolgot talán nem fejtettem ki, de én direkt ilyenre akartam, ezt is ki akartam próbálni. Hogy tetszett?

PinkRose

Blogolás

Rögtön a "blogolás" téma jutott eszembe, és ha már ez egy blog, akkor leírnám a gondolataimat erről a dologról.

Blog. Számomra azt jelenti, hogy elektronikus könyv, ugyanis én régebben mindig "könyveket", jobban mondva történeteket írtam füzetekbe, majd megpróbálkoztam a blogolással is, és oda írtam le különböző irományaimat.
Amikor elkezdtem a blogolást, még nagyon tapasztalatlan voltam, és pár hónap alatt nem csak a blogger rejtelmeire jöttem rá, hanem az írás is jobban és gördülékenyebben ment.
Hogy miért? Rengeteget segítettek ebben az olvasóim. A blog egyik legnagyobb előnye, hogy publikus. Ennek, mint mindennek általában, két oldala van: a pozitív és a negatív. Amikor építő kritikát kapsz, azt a pozitív részbe sorolnám, de amikor a földbe döngölnek, ráadásul jogtalanul - hát, az minden blogger/bloggerina rémálma.
Az blogolási pályafutásom alatt többször is voltak az írásban nehézségeim (hogyan menjen tovább a sztori) és holtpontok is akadtak bőven, de az olvasóim segítségével mindig sikerült átlendülnöm rajtuk, és igenis folytatni azt, amit elkezdtem. Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok a kommentelőimmel is, mert egy-két negatív (és nem építő jellegű) kritikán kívül nem igazán kaptam földbedöngölést, és csak ámulok, amikor (szerintem) nálam sokkal jobb blogok olyan lehúzó véleményt kapnak, hogy csak na.
Ejtenék pár szót a bloggerről is. Maga a program nagyon jó, szépen áttekinthető és gyorsan megtanulható a kezelése. Szinte mindent beállíthatsz rajta és tényleg nagyon gyorsan rá lehet "érezni az ízére", mégis amikor ezt a blogot elkezdtem (pedig ezelőtt már kettőt is írtam, sőt írok is) rá kellett szánnom egy-két órát a tüzetes áttanulmányozására, hogy a jövőben tényleg ne kelljen a formaságokkal foglalkozni.
Sosem voltam kiemelkedően jó designer, de igyekszem igényes külsőt kreálni a blogomnak, mert a "külső megfog, a belső megtart" ebben az értelemben is érvényes. Szeretem, ha egy blog igényesen van megszerkesztve, az olvasó is sokkal szívesebben olvassa, mintha össze lenne dobva. Persze találkozhatunk olyan blogokkal is, ahol a külső gyönyörű, mindenféle pluszokkal ellátott, a tartalom mégis vagy teljesen átlagos, vagy még annál is rosszabb.
Mégis annak a híve vagyok inkább, ha a tartalom a nyerő, így inkább olvasok hunyorogva egy rossz betűméretű és -színű írást, mintsem a tökéletes külső mögött rejlő nulla tartalmon kelljen átrágnom magam.
A blogolást, mint szinte mindenki, először a blogok olvasásával kezdtem. Miután jó sok blogot elolvastam, természetesen én is kedvet kaptam ahhoz, hogy írjak egyet. Sokáig gondolkoztam egy jó történeten, amit megírhatok, majd amikor ennek vázlata nagyvonalakban összeállt a fejemben, megkezdtem a blogolást. Először, mint már mondtam, kellett pár órát szánnom a blogger "felfedezésére", majd amikor ez megtörtént, segítséget kértem tapasztaltabb bloggerektől, hogy igazán mindent megértsek, ezek után pedig elkészült első bejegyzésem.
Bevallom, fontos volt számomra a szép kinézet, mert nem vagyok vérbeli profi a design terén, de az igényesség a lényem része.
Így tehát fejlécet is "rendeltem" más, fejléc készítéssel foglalkozó bloggerektől, a hátteret és a betűtípusokat pedig magam állítottam be.
A kinézeten, amikor már belejöttem a szerkesztésébe, időközönként változtattam. Egyszer-kétszer ugyan mellényúltam, ilyenkor azonban az olvasóim kedves tanácsokkal segítettek a hiba kiigazításában. Ilyen esetekben mindig hallgattam rájuk, mert a design az olvasóknak szól, márpedig ha az nekik nem tetszik, még az is megeshet, hogy elpártolnak tőlem.
Most, hogy a külsőről beszéltem, ejtenék egy pár szót a belső tartalomról, arról, ami igazán fontos.
A mostanában nagyon felkpott tinibanda, a One Direction fanfictiönök nagyon elterjedtek, és el kell mondanom, hogy engem már a hideg kiráz tőlük. Természetesen akadnak eredeti és jó megoldások is, de a többségük mint irracionális képzet, ami sosem fog megvalósulni. Ilyenkor azt érzem, hogy az író ábrándokba menekül a valóság helyett.
Amikor pedig eredeti megoldásokat, történeteket olvasok a One Direction bandával, úgy érzem, a tinibálványok teljesen felesleges körítései a történetnek, írhatná kitalált, saját szereplőivel is a sztorit.
Nem szeretem a fancintiönöket, mert létező, hús-vér emberek a szereplőik, akik úgy viselkednek, amint azt a blog szerzője akarja, márpedig a való életben nem így van. Olyan, mintha befolyásolni akarnánk a valódi embert is történetünk által, vagy a történéseket akarnák meghatározni.
Ha a valódi történetüket írjuk le kicsit kiszínezve, az akár nagyon érdekes és jó írás is lehet.
Az eredetiség és a változatosság a legfontosabb, de nagyon sok múlik az írói stíluson is. Lehet nagyon-nagyon jól elgondolt sztorit rosszul szemléltetni, leírni, és ez fordítva is igaz: egy nagyon jó stílus akár a történet klisésségét is feledtetheti olvasójával.
A szerelem nagyon gyakori motívum, ami persze nem árt egy történetnek, de ha az áll a központban, akkor az adott leírás bizony gyorsan ellaposodik. A szerelmes történeteknek két fő válfaja van: amikor happy end van, és amikor tragédiába torkollik a kapcsolat. Az utóbbi, attól még hogy nem a megszokott boldog véggel zárul, lehet ugyanolyan rossz, sőt, rosszabb mint egy nyálban tocsogós love story.
Egy tragikus, ugyanakkor kisszerű történet nagyon lehangoló, mert az író eredeti szándékával ellentétben a történet nem meghitt, szomorú, hanem elcsépelt lesz.
Na és a fantasyk. Találkoztam már nagyon jóval és teljesen sablonossal. Sajnos véleményem szerint a fantasyknál is akkor siklik félre a dolog, amikor a szerelem bekerül a képbe, és sajnos nem csak hogy bekerül, de rögtön a középpontba.
Láttam azonban már olyat is, amikor a túlzott, folyamatos vérengzés vette el a kedvemet a történet olvasásától, és ez nem azért van, mert alapjába véve nem szeretem a vért, hanem mert az is untatott már, ahogyan folyamatosan csak a vérszívási technikákról értesülhettem.
A szerelem-ellenes kinyilatkoztatásaim alapján lehet, hogy úgy tűnik, teljesen lamúr-ellenes vagyok, holott egy egyáltalán nem így van. Szeretem a szerelmes regényeket, de általában csak akkor, hogyha az a szerelem valóban mély és emellett nem csak az érzelmekről szól az egész sztori (na meg persze arról, hogyan békülnek ki és vesznek össze a felek folyamatosan.)
Számomra egy blog akkor lesz érdekes és magával ragadó, ha:
- folyékony, jó stílusban íródik, választékos szókinccsel
- érdekes a történet (némi akció, egy csipetnyi izgalom, egy hintésnyi szerelem és egy jó adag mondanivaló, valódi tartalom -> íme az ideális történet-recept az én szemszögemből :))
- és ha a tartalom mellett még a kinézet is igényes. (Ilyen téren engem könnyű levenni a lábamról, mert design-témában teljes analfabéta vagyok. A szép külső azonban sosem téveszt meg, mindig a tartalom az, ami számít).
Remélem, ezzel tudtam segíteni, de legalább a ti gondolataitokat is elindítani erről a témáról. :) Fejtsétek ki a véleményeteket bátran!

Ez lett volna az első bejegyzés. 
Szeretném még hozzátenni, hogy ezek a bejegyzések sosem "kilószámra" fognak menni, mint általában a történetes blogok ("Jajj, már megint nem lett elég hosszú a fejezet, csapjunk hozzá még egy fél oldalt valami jelentéktelen dologról, hogy az olvasók meg legyenek vele elégedve" - na ez nálam nem így megy) hiszen itt a gondolataimat írom le, amelyek maguktól jönnek. :) Így könnyen előfordulhat, hogy akár egyazon témáról többször is fogok írni, mert még eszembe jutnak dolgok róla időközben.
Kérlek jelezzetek vissza, hogy tetszett! :)

PinkRose

Elöljáróban

Kedves Olvasóim!

Mindenekelőtt egy kis tájékoztatót szeretnék adni a blogról.
A blog a személyes véleményemet, benyomásomat, azaz a gondolataimat tartalmazza. Éppen ezért előfordulhatnak benne részrehajlások, nem érzések nélküli rideg tényeket, hanem a bennem felgyülemlő elmélkedést írom le. A gondolataim témája elég nagy skálán mozog, így szinte mindenről fogok írni, véleményem mindenről van. Ha könyvekről vagy egyebekről írok, ne ajánlót várjatok, hanem személyes benyomásaimat.
Ne egy szentimentális, megkeseredett, unalmas tininek gondoljatok, aki sosem szórakozik, betegesen komoly és unalmas! Életvidám, humoros - remélhetőleg kedves :) - kamasz lány vagyok, de, mint minden velem egykorúnak, néha vannak borúsabb napjaim, amikor csak szomorúan visszahúzódva gondolkozok. Tudom, hogy mindenkinek vannak ilyen napjai - osszuk meg hát egymással borús elmélkedéseinket, hogy segíthessünk a másiknak, és közben jókedvünk legyen ismét.
Ha egyetértesz/nem értesz egyet azzal, amit leírok, jelezd nekem kommentben, fűzd tovább az én gondolataimat a tieiddel, cáfold meg őket, elmélkedj velem! :)

PinkRose